Évi műhelye

Miért nem kell kommersz?

103CANON32Tartozom egy vallomással: nem szeretem, amikor nekem olyanom van, amilyen bárki másnak lehet. A helyzet az, hogy amióta belekerültem ebbe a lomizós örvénybe, egyre inkább rájövök, hogy nem vonzanak a boltok, egyrészt a drágaságuk miatt, másrészt a tömeg-jellegük miatt.  Ez talán az én hülyeségem, de egyedit szeretnék, mindenből.

 

Volt egy kezdeti állapot, amikor még nem érdekeltek konkrét dolgok, nem “gyűjtöttem” semmit a szó szoros értelmében, csak próbálgattam, puhatolóztam, hogy mi tetszik, mit tudnék elképzelni magam körül, mi az, amitől

1294534_579396025454677_600850473_o

teljesen olyan lesz a környezetem, mint amilyen én vagyok. A stílust mint olyat nem figyeltem, sőt, nem is érdekelt, hogy melyik milyen stílus, előszeretettel kevertem mindent mindennel. A szabályokat elfelejtve tettem egymás mellé modernt és barokkot, és ezt mind-mind csak azért, hogy lássam, ki is vagyok.

IMG_2100

 

Azt mondják, hogy a stílust nem lehet tanulni, a szó szoros értelmében nem is magát a stílust tanulja senki szerintem. Hallottuk már a mondást,  “A stílus maga az ember”, ugye? Amikor valakinek van stílusa, szerintem azt jelenti, hogy tisztában van önmagával és tudja, hogy mit sugároz a környezete felé. Ilyenkor az, amit közvetíteni szeretne, egyben van, és egyértelmű. De véleményem szerint ehhez szükség van arra, hogy az illető tisztában legyen azzal, hogy ki is ő. Ha ez megvan, nem tud hibázni, mert azzal önmagát tagadná meg. Ha olyan holmit választana ki egy tömegből, ami nem igazán ő, azzal nem tudna együtt élni, mert érezné, valahol legbelül, hogy ez nem stimmel, nem passzol. Hogy nincsen meg a “szerelem”, hogy nem tökéletes, nem Igazi.

Így voltam ezekkel a párnahuzatokkal is.

Nem szeretem a boltiakat. Tulajdonképpen az egész varrósdi innen indult, hogy szerettem volna magam varrni olyan párnákat magamnak, amilyen nincs még egy. És nem voltak határok, nem volt olyan, amit ne tudtam volna befogadni, amikor nézelődtem mindenfelé.  A mai napig nem igazán vonzanak az üzletek, inkább a piac, a vatera… A gyapjú párnát piacoltam, tele volt narancs szivacsdarabokkal, amik kihullottak a kiszakadt belsőből és a kötött hurkok közé szorultak. (Még nem jöttem rá, miért kísért engem folyamatosan a narancs szín, amikor nem tudom elviselni…) Ezeket szinte egyesével kellett kicsípkednem, utána mosás és új bélés. A csipke huzattal szintén hasonlóan jártam, bár az vaterás volt, új bélés, ezúttal régi lepedőből, hiszen ezen látszik, mi van benne…és most tiszták és illatosak. ÉS egyediek.

Ez az igazi boldogság a számomra, egy-egy ilyen rég halogatott “rendbe rakás” megvalósulásakor totális az öröm. Jó ránézni, nekidőlni, tudni, hogy nélkülem talán nem élik túl…

(A képek kattintásra nőnek!)

byebye copy

Címkék: , ,

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Harasztos Eva says:

    Igazad van Évi, valóban az önmegtalálás meghozza a saját stílust is. Szerintem is. Valami hasonló érzés visz engem is mindig egy “más útra” – a varráshoz, a bolha piacos kincskereséshez, – és amikor megtalálom, olyan mérhetetlen lelki öröm van a szívemben . Meglátni egy rossz cipőben a remek virágtartót, vagy egy darab csipkében a dekorációt…. hát nem is tudom, de biztosan sok tanulmányt írtak már erről a nálam okosabbak, én csak egyet tudok, hogy amit én fedezek fel, ami nekem kedves, – nem baj ha száz éves- attól én boldog vagyok. Ezért varrok, decoupage-lok, dekorálok, felújítok….. mikor mire van időm, és ihletem, még soha nem unatkoztam, és talán soha nem is fogok. Ezt is jó volt olvasni 🙂 nálad


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!