A történet régen kezdődött.
A Nagymama igazi Úrihölgy volt, nagy Ú-val, igazi nagys’asszony.
Sokszor nem volt szerencsém nyaralni vele a Balatonnál,de néha igen. Az egyik ilyen nyaralás alkalmával vett nekem Tapolcán egy alapot és azt mondta,hímezzünk. Ő hímezni akart, és nem velem foglalkozni, ezt megoldotta úgy, hogy nekem is adott munkát és milyen jól tette…
Persze nem voltam már kicsi, 15 éves voltam és legkevésbé a hímzés érdekelt, mégis nekiálltam.
Tudni kell, hogy sosem szerettem az alap színeket, amikkel a népi hímzések készülnek, a pirosak, sárgák, élénk zöldek és a többi nem az én stílusom. Nekem túl élénkek, tehát elhatároztam már az elején, hogy a saját kedvenceimmel dolgozok majd.
Megpróbáltam a gurigás hímzőfonalat, de annál sokkal jobban kellett figyelni, hogy szép legyen, ezért áttértem az osztott szálasra.
A hímzésben ennek megfelelően vannak osztott szálas részek, és nem osztottak is, illetve sok esetben magán a virágon belül is változik a szín, mert holmi patchwork-jelleggel szerettem volna felhasználni a meglevő,összegyűlt, de nem nagyon használt hímzőfonal-készletem.
Vannak benne szépen sikerült részek és vannak benne olyanok, amiken látszik, hogy akkor és ott, életemben először volt a kezemben hímzőkeret és tű meg cérna.
De nem merek belegondolni, hogy ha ezt az “ajándékot” ott és akkor nem kapom meg, akkor ma hol tartok. Lehet, hogy akkor egyáltalán nem kezdek el foglalkozni a kézimunkával és nem varrogatok.
Persze tudom, véletlenek nincsenek és ennek így kellett lennie.
De furcsa mégis belegondolni, hogy mennyi apró lépés irányítja az ember életét, és sorsát, milyen picike dolgokon múlik, merre indul tovább a történet.
