Fehér mániám van, a fehér rabságában élek, ez tagadhatatlan.
De ez édes rabság a számomra, olyan “betegség”, ami gyógyít is egyben.
Valamiért úgy érzem, hogy a lelkem egy része hiányolja a fehéret, a rendet, a nyugalmat, mert ikrek jegyűként sokszor nehéz ezeket a dolgokat megteremtenem magam körül.
Közben pedig nem vágyom semmi másra, mint hogy rend vegyen körül és nyugalom, ennek ellenére ez sikerül a legkevésbé általában.
Sokszor elgondolkodom azon, mennyire vagyok egyedi.
És mindig rájövök, hogy nem kifejezetten, de talán nem is az a célom, hogy egyedi legyek.
A tárgyak kinézetét illetően semmiképpen.
Az egyediséget azáltal szeretném elérni, hogy olyan anyagokat használok fel, amik pótolhatatlanok. A körpárnáim és a többi fehér párnám alapja is vintage lepedő, az igazi, a vászon, a ropogós.
A terítőket kár is lenne magyarázni, egyszer valaki rengeteg órát töltött el az elkészítésükkel és minden egyes szálban érzések, lélek van.
Nem akarok hát túl költői lenni, de az én munkámnak egy célja van, az értékmentés.
Nem szeretek bolti anyagokkal dolgozni, az is a munkám része, de nem az a kedvencem. Hanem amikor benyúlhatok a régi textilek közé, a csipkék megfogják a kezem, és belekapaszkodnak, mikor melyik. Amelyik épp megérett rá, hogy újjászülessen.
